mókuskerék
Mint a mókus, fenn a fán, úgy szédülök kisapám!
Túl gyorsan pörög a kerék. Úgy elment két hét itthon, mintha pár nap lett volna, egyet pislantok és máris megint állok nézve a bocit az új kapu előtt, nem szoktam tudni azt mondani, fapapucs és máris két nappal később van. Erre mondják, hogy elrohan mellettem az élet? Csak mert nekem ez a meglátásom. A minap valaki azt mondta, eljön még a mi időnk. Mármint a kitörésre. Vagy - kérdezte - feladtam-e. Mondom - dehogy adtam fel. Sose adom fel. - Nincs is mit. Mármint elképzelésem vagy valami olyasféle volna, mit is kezdenék azzal a nagy kitöréssel, de olyan halovány, mint gyertyaláng a déli napsütésben. Kellett nekem - gondolom. Maximum a nyakam töröm ki ezzel a nagy száguldással. Vagyis - egy gondolattal beljebb az eredően megvilágosodottság sugárútján - mert ott már kicsit azért lassítani kell, vagy lemeszel a rendőr és elveszi az engedélyem, aztán még úgy járok mint Nevermind Dude aki csak úgy fogta magát és beköltözött a saját mátrixába. Nem mintha hiányozna. Csak én nem akarok úgy járni, mint aki pórul. Vagy mint ő. Mindegy.
Azért az fájdalommal és némi kétségbeeséssel tölt el, hogy annyira látok csak előre, amennyire a tartozások fénye világít az életembe, lángoló pénzkötegek meg izzó érmék mutatják az utat a szabadság felé, de addig végig kell járnom a tüzes-jeges poklokat és még ki tudja, mi vár rám, mire azt mondhatom, hogy akkor most már kicsit lehet a saját fejem mélyeit turkálni. Megint.
És volt egy csendes kisjelenet, attól féltem, sosem lesz már snitt, a rendezőnek kicsúszott a kezéből az irányítás és tudtam is, hogy így nincs minden rendben, de fogalmam sem volt, hogyan kellene másképpen lennie. Rémes érzés. Nem kívánom senkinek azt, amikor csak egy árnyék szeretne lenni a házfalon, a látómező sarkában az a kis mozgás, amire mikor odakapod a fejed, akkor nincs is ott semmi. Az szeretnék lenni én. Vagyis akkor azt hiszem ez volt a leghőbb vágyam. Aztán jött a részleges egoloss. Valami mintha még maradt volna, de nem emlékszem rá tisztán, miket mondott és érzett, talán nem is én voltam, talán tényleg csak egy árnyék voltam, néhány idegsejtnyi pislákoló létezés, talán pár gondolatnak a töredékében ott bújtam meg és tényleg nem látott akkor még Ő sem. Sikerült mégis előhoznia a sötétből, szerelemmel és erős akarattal vont egyre maga felé a fényre, aládúcolta rozzant valóm, arcomat tenyerébe vette és simogatta arcom.
Most megint vagyok.
újra itthon
Nincs itt más, csak a kivagyiság. Az utcán nem emberek jönnek szemben, hanem arcok. Egók. Nem lelket látok a szemükben, hanem kitűnni vágyást; nem előre, hanem mások elé törekvést. Ez volt az, ami Bristolban nem volt ott. Nem "valakik" jöttek szemben, hanem emberek, mosolyogni és érezni képes emberek. Hiányzott belőlük az a beteges individuumra törekvés, ami itt mindenkiben ott van. Borzalmasan sikít – a lányokkal csak mutatkozó pasikon, a lopva a többiek ruháját figyelő lányokon, ahogy ülnek a tereken, a túldrága fixie-iken, meg a többi unalmas semmiségen, amik mind papírdarabokba kerülnek. Brisolban emberek élnek más emberek mellett, mindenki egyformán ember; senki nem akar emberebb lenni a másiknál. Nem ezzel lehet kitűnni. A fejekben van a baj. Minden egyes és a tömeget alkotó összes fejben. Senki nem képes felfogni, hogy nem jobb a másiknál, nem lesz attól jobban tagja a társadalomnak, hogy százezres biciklin hajtja magát hátrafelé, vagy mert kiáll a tömegnek szónokolni.
Sajnálom ezt az egészet. Tudtam, hogy a végén le fog hangolni, ha hazajövök, mert annyira mások odakinn az emberek. Annyira nem tudok kíváncsi lenni rájuk. Olyan nagyon haragszom az arcokra, az egókra. Minden egyéniségre akiket csak látok. Mert mindannyian felém fordulnak és egyszerre üvöltik az arcomba:
MI MIND EGYÉNISÉGEK VAGYUNK!
egy hét
Túl az első héten, az első "munkanapon" is. Könnyed eső áztatja az utcákat, másfél-két órát eltölteni azonban nem kellemes ebben az igazán angol miliőben, nincs is egyetlen száraz ruhadarab sem rajtam még mindig. Na jó, talán az alsógatyámból kifingtam már a nedvességet.
Félhomályos földalatt takarítani egy húsvéti piripáré dzsuváját nem a legfemelelőbb dolog amit csak el tudok képzelni, de ezért hat fontot kapni óránként mégiscsak emeli kicsit a hangulatot. Az, hogy a mai kajám egyharmadát sikerült apróban összeszednem a padlóról, megint csak nem is olyan rossz. Mi kell még?
Kell az a kurva napsütés, meg a kikapcsolt állapotban a haverokkal lógás. Itt nincs se Kay, se Quick, sem pedig Ő. Gyengéden derékon ragadnám és felpenderíteném a konyhapultra azt hiszem. Talán a falnak támasztanám a hátát. Nyarat akarok minden izzadós, fáradt beszélgetésével, minden pillanatnyi szerelemmel és azzal az édesbús érzéssel: otthon vagyok.
új élet, új életérzés
Ami azt illeti, épp belecsaptam egy számomra teljesen ismeretlen élethelyzet nyújtotta lehetőségek habzsolásába, vagyis megszabadultam a magyarnak levés (tudom, hogy ez így nem teljesen nyelvhelyes, de hadd legyen meg az író szabadsága) összes nyűgjétől. Itt, az Egyesült Királyságban ugyanis csak egy átlagos bevándorló vagyok, aki az alja munkával is többet fog kereseni, mint szülőhazája zsíros földjén. Ennek örömére nem sokára - apró technikai akadálya van, ezenkívül nincs meg a kellő akaraterő sem - új blogra hivatkozom át magam, amely leginkább itt tartózkodásom mindennapjairól fog szólni, némileg szalonképes, ám cseppet sem unalmas formában. Ez utóbbi mondat kissé pátoszos és vitán felül olyanra próbál meg ígéretet tenni, amit egy hosszas élménybeszámoló keretében nem lehet mindig száz százalékon pörgő, eseménydús leírásokat produkálni.
Kissé görcsösek az ujjaim, ettől aztán a leírás is valami olyan ideges, feszes stílust kapott, mintha szándékoltan modoros próbálna lenni. Hagyjuk is.
Az első nap élménye bezsongott és hólyagtelt repüléssel kezdődvén fel és le is megmártóztunk a selymes-habos hómezőre emlékeztető felhőrengetegen. Kanyarral gyűrtük magunk alá Budapestet, belerázódva a testet (vagyis valóságszeletet) öltött kalandozásba. Irdatlanul hosszú kényelmetlen ücsörgés és végül vesetájéki feszülés után rávettem magam, hogy kimászva az ablak mellől csorgassak egyet az alant elterülő világra. Kellemes megkönnyebbülés után visszasüppedtem ülő helyzetbe, kiegészítve a fellegmező látványát egy kis kellemes Underworld-ös morajlással.
Még korántsem volt vége a napnak, de mára ennyit srácok; később még számolok befele a továbbiakról.
...és tavasz
Remélem aki olvas az ismeri az utalást arra a lassú sodrású keleti filmre, nem is mennék most bele mélyebben.
De van tavasz most már. Az, hogy reggel sem kell összehúznom a cipzárat a kabáton, meg hogy mikor kimegyek az iroda elé cigizni, majd' kiég a retinám a nagy verőfényben és délután már megesik az első kellemesben rollintott joint is - azt jelenti, hogy itt a tavasz ("...dagad a fasz" - mondta annak idején az Erzsébet tér egyik sarkában többedmagával bandázó Menyus [alias Menyhárt Tamás képzőművész]). Szóval menthetetlenül bekövetkezett, aminek már amúgy is itt volt az ideje, és néha már elgondolkodhatunk, hogy parti után kimenjünk afterozni a Feneketlen tóhoz, vagy mert már baromi unalmas, hogy minden vasárnap reggel odajönnek darizni a hajlerek, valami más outdoor placcot nézni magunknak.
Még mielőtt lelépnék ebből a nagy magyar valóságból és lecseréljem a jobbkéz-szabályt balra, gyorsan a búcsúzó nap fényébe kell feküdni még egyszer a Clark Ádám tér fölött az alagútnál és sebességbe kapcsolva kint nyomulni a Kopaszin, mert van egy csomó elhajítatlan lapos kavicsom amit még itthoni vízbe dobálnék el ha lehet. Laposakat pislog a macska a sarokban, mintha ő is tudná, nem nézhet már sokáig idegesítően cukin azokkal a macskaszemeivel és minden áldott nap amikor hazaérek (már amikor), odajön a kezem alá lenyalni egy simit a hátával. Szívesen be is jönne, mint akkor amikor még egyetlen tenyeremben elfért vagy még régebben amikor még csak néhány hetesen az amúgy csuromvizesre ázott pólóm alatt melengettem szerencsétlent és megmentettük szegényt a biztos halálból. Na, az egy érdekes történet. De nem most jött el az ideje.
Most annak van itt az ideje, hogy belenyúljak a fejembe és húzkodjak kifelé néhány tavaszi emléket nektek - meg csak úgy, a saját szórakoztatásomra -; például arról, ahogy Quickkel ugyanígy munka nélkül mégis irdatlan tempóval vircsaftozzuk át magunkat egy könnyed márciustól júniusig terjedő időszakon, aztán szép lassan beleépüljünk a munka világába, ahonnan én valamiért időről időre kipenderülök. Talán nem nekem való. Talán az élet úgy egyáltalán nem nekem való, de erről már annyiszor és olyan mértékben... szégyellem is. Egy kicsit. Persze nem kell magamnak ellent mondjak semmivel, és főleg nem tagadom meg azt a nihilista nézetet amit egyébként vallani szoktam nagyobb nyilvánosság előtt, csak éppen kezdem belátni, hogy minél nagyobb részt kell még felfalni a világból mielőtt lekapcsolják a villanyt.
Szóval egy kép emlék: valamiért csak tört ütemek meg a Feneketlen tó dereng, néha még visszavillan a fejembe pár furcsa arc meg olyan esték, mikor ND még csak mesélt arról a régi önmagáról, akit kórházba zártak és mégis sokan tiszteltük őt a gondolataiért. Beleástuk magunkat a furcsa képzetek és melankólia mellett a kirobbanó eufória zizgő forgatagába, felemelkedtünk és beleszédültünk azokba a magasságokba. Hihetetlen, ahogy aláhullunk idővel, csak néhányan mernek dacolni az idővel meg a nincstelenséggel, becstelenül lehalászva a zavarosról a zavart, megejtve pár kényes telefont és úgy nézni a saját tükörképük szemébe, hogy nincs merszük beleköpni. Ragyogó elmével láthatóvá tenni mindent ami belül van és csak azért eljátszani a magasságos megvilágosodottat, mert az olyan szép és magasztos dolog. Ha nem sikerül, el lehet bújni, azt mondani mindenkinek, hogy az élet szar és hinni is ebben a szarban, miközben szombat reggeleken a lehányt házfalak mellett fülessel a fejen dúdolva bandukolni az elkerülhetetlen felé. Mikor lesz ennek vége?
Belátom.
totális kudarc
Nem kívánom senkinek az érzést. Az este úgy indult, hogy minden tökéletes lehetett volna, de a végére egyik rémálmom vált valóra. Elmesélve persze nem megy át, nem fogod érteni, miért olyan nagy dolog az egész, vagy egyszerűen nem fogod majd, mégis mit gondoltam...
Az este meghívásos alapon indult. Nulla forint, mégis részegség, cöxpon és társaság. Yókai 8 klub. Jó zene - bár így visszatekintve nem is volt jó; nyilván a történtek fényében bármit feladnék, ha visszacsinálhatnám és inkább itthon estem volna cikkírásnak az elhajlás helyett. Így bűnhődöm a hibás döntésekért. Hogy nem haza megyek, hogy hagyom magam meghívni mindenre, hogy aztán nem teszem a cuccom a ruhatárba, hogy bízom az emberekben... SOHA nem történt még ilyen; bárhol ott mertem hagyni a cuccom, soha nem tűnt el - MokkaCukás éjszakákon át ücsörgött a batyu egy helyben és még csak fel sem borította senki (maximum rálöttyent valami kis sör). Most kivették a kabátom alól és kipakolták a mindenki más számára értéktelen, számomra felbecsülhetetlen apróságokat.
Napló. Jegyzetfüzet. Moleskine notesz. Telefontöltő kábel. Robert Merle - Védett férfiak. Doromb. Tollak. - komolyan; ezekre valakinek tényleg szüksége volt? Oké, elhiszem, hogy az AKG K518LE valóban értékes darab, még úgy kicsit kopottasan és használtan is - már csak a hangzása miatt. De a többi?!
A világ számomra szürkébb, üresebb és sokkal ridegebb lett. Elvesztettem valami igazán fontosat, ami végképp nem mérhető pénzben: bizalmat, az emberekbe, az alapvető jóba vetett hitemet. Végtelenül sajnálom. Az elveszett tárgyak minden egyes darabját, minden darab lelket, amit kiszakítottak belőlem velük. Mit mondhatnék?
Köszönöm.
de inkább tél
Ez az, amit úgy hívok röviden: szívás. Mert mindig akad alkalom, és eddig még a legnagyobb hideg és szél sem volt képes elvenni a kedvem. Most meg kinézek a szakadó hócsillámok zizgő záporába, de csak mert pihentetnem kell a szemem egy kissé a monitor bámulása közben. Na és akkor mi is van? Nincs se kedvem, se energiám. Szívni? Ugyan...
Mellettem mennek el akik belelépnek a szarba, közülük néhányan azt hiszik, keményre fagyasztotta a tél, szóval mindegy. Pedig a szar sosem fagy meg igazán. Az mindig puha és büdös marad. Csak azt akarom elmondani, hogy nem kell mindig úgy gondolkodni. Egyszer eljön a tavasz is meg a madárcsicsergés, kirobbanunk a lakásokból; nézünk bele a napnak abba a kerek sárga pofájába, zabáljuk az olvadó csokit és vigyorgunk mint a vadalma, mert már megint melegebb van két fokkal, mint a múlt héten volt.
Sajnos ott még nem tartunk. Még előbb kinyúvad a nemzeti légiközlekedési vállalat, meghal a rendszerváltás utáni első széljobber magyarázó, esküszöm azt gondolnám, vonagáborka csurkapisti beszédjein nőtt fel és apuka-anyuka mindig Magyar Fórumba csomizta a párizsis zsömlét reggelire, attól lett a gabika ilyen okosan hungarista. De nem ez a lényeg. Most még február van, az történik aminek történnie kell, sőt - nem értem, mire a nagy frászolás, mikor kölyökkoromban minden egyes télen ilyen és még ennél cudarabb hidegek voltak, tetőtől talpig beöltöztünk sarkkutatónak és úgy mentünk le szánkózni meg egymást dobálni a kisebb-nagyobb hólabdacsokkal. Most meg kiadják a vörös riasztást mert egyszer leesik egy félméter hó. Na és az, amikor kilencvenötben november végétől úgy február legutolsó napjáig minden tiszta hó volt és még március idusán is néha lehetett látni egy-egy összekotort hódombocska maradékát? Arra már senki nem emlékszik?
Na azok voltak a telek. Nem az, hogy egy hétig esik az eső és nap közben alig akar plusz tíz fok alá menni a hőmérséklet bakker. Amikor még a vonatok is csak nagy nehezen jártak mert a megfagyott felsővezeték úgy tört el, mintha ropi lenne...
De beszélek is fölöslegesen. Úgyse emlékeznek már ezek a mai kölkek, mert anyuka tolta őket babakocsiban a térdig érő hóban. Ott meg jó meleg volt... Azokra az időkre már én sem emlékszem, csak amikor derekamig ért a hó és a kotró járművek nálam magasabb halmokat képeztek az úttestről eltakarított takaróból. Azok voltak a szép idők... Senki se nyavajgott egy kis hideg miatt.
...vagy tavasz
A napok óta üvöltő szelek múltával azt hitte a medve, hogy... de nem az volt az igazság. Néha csak egy pillanaton múlik minden, aztán az ember belátja, majd lesz böjt akkor, mikor már szeretne csak egy pulcsit felvenni és kint ülni a természetben, miközben összecsippenti a létező összes lehetőséget és boldog boldogtalannak osztja az észt csodálatos társasági eseményeken.
Némi jóleső jégeső és eretnek gondolatok bolond felszínre robbanása után kipányvázott aggyal szaladtunk bele a hiányzó tagokba. Azt hittem álmodom. Közben ki tudja, honnan vagy miért szalajtották válogatott flesseinket akik abból az intermezzoból léptek közibénk, ami tulajdonképpen meg sem történt, csak az agyunk akart vele szórakozni. Hanyatt dőlünk a fűben. Még vizes, de tudjuk hol a törölközőnk, mégpedig alattunk szívja a nedvességet a föld szőrszálairól és mi csak csipegetünk némi hajnalt vagy azt hisszük már pirkad. Hanem akkor támad. Megfelelő ötlet hiányában gondolatokkal támadunk, előre szegezett ideákkal megyünk a világ ellen, hiába változott meg minden azóta. A legendákról tudjuk, igaz történetekből lettek és mi szórtunk köré csillámló csillagport, hintettük be a nyár melegével vagy a tavaszi lefagyott kezünk didergésével fogtunk hozzá egy jó adag foltos semmittevést, nekem meg már most van, ahogy mindenki másnak is és a lendület elveszett lépéseinkből vagy más irányba rúgott az élet mint ahogy annak idején képzeltük, vagy inkább akartuk volna. S a hiányt úgy szenvedjük, hogy nem is érezzük a fagyást, csak szívünk tájéka viszket néha egy kicsit, amikor egy éppenolyan napsugár bök arcunkra pirospozsgást.
Miközben tél van és a lélek még melegszik, várjuk a tavalyi évet vagy az azt meg még azt is megelőzőt, belealudva a délutánba robbantunk ki magunkban forradalmat míg nekünk nem maradt már másunk csak a kis doboz benne emlékekkel és a régi barátok pár szavával. Látjuk még egymást.
ünnepi high
Nos, ez egy tanulságos este, mely ott kezdődött, hogy Mackóval találkozván igencsak sederte a belem a gáné. Már kikívánkozott volna, s mivel épp Csibihez tartottunk, hát ajtónyitás után célba vettem a fajanszot. Kissé hülyén vette ki magát, de sebaj, megküzdöttem a barnamedvével.
Elég is a közönségeskedésből, mert a sztori most kezdődik el: Kay már lent várt, mire a nyolcadik fantasztikus látványát elhagytam abban a liftnek csúfolt bádogdobozban, ami akár koporsó is lehetne. Túléltem. Kay már katterelt* rendesen, fáradt, nyűgös hangon követelt egy szippantást a gyorsasági utcából. Játszótér - nagyon para -, megoldjuk. Szipogva robbanunk tovább, mert már figyeltek. Az ablakból.
Bikás park. Jó nézni azokat a kis blökiket a beszélgető gazdáikkal. Némelyik érdeklődve odaüget, levámol egy kis simogatásra, aztán megy is a többiek után. Joint. Még egy kis gyors. Na nem naszád, mert az úgyis túl gyorsan száguld. Szinte már visszafelé. Hagyjuk a politikát. Nem áll jól egy ilyen törvényen kívülinek.
Mert hogy kívül vagyunk. Ahogy már korábban leírtam, próbálunk dacolni az árral, megfizetni az árát mindennek amit teszünk, mondunk, vagy akár csak gondolunk. Némelyikünk olyan küzdelmeket vív nap mint nap, amit másképp nem is lehetne elviselni. Talán egy marék antidepresszáns, orbáncfű tea literszám, meg néha egy-egy xanax. A mi megoldásunk valahogy kevésbé tűnik károsnak. Belülről nézve. De ha egy kívülálló szemét próbálom a sajátom helyére nyomkodni, akkor sem látok kivetni valót abban, ahogyan nem teszünk kárt semmiben, nem lopunk a boltban, kuncsorgunk az utcán és nem próbálunk mindenféle ócska diagnózisok mögé bújva egy csomó legális narkót magunkba tömni. Vállaljuk a felelősséget is. Amiért ilyenek vagyunk. Ki hogyan.
Tehát karácsony másnapja. Amfetamin- és thc-high. Ünnepi hangulat. Vannak esetek. A kávés bolt most is nyitva van, Kay koffeinaddikciójának ellenállni képtelenül vesszük irányba, hogy aztán újólag a sodrásra bízhassuk magunkat. A forró lötty Kay kezére csurran, a kéz gazdája felhördül - hú de kibaszott forró! Kávé. Milyen lenne? Kay kezében teszem azt szinte jeges is lehetne, addig szürcsölgeti, míg szinte megdermed. Semmi előítélet. Csak a O_O
Végtelen út, kisutca, joint - és a sodrás. Hamar elkap a lendület, vetjük magunkat bele a mindenbe. Tervek készülnek, ötletek és villámok csapkodnak a fékezhetetlen brainstormban.
Indulunk. Magas fordulatszám pörög, lábak emelkednek és érintkeznek újra a talajjal. Közben folyamatosan beszélünk - még újabb dolgok, álmok - és megvalósítás, lélek- és testutak, szellemi tornagyakorlat.
Busz, újzene, Kay hallgat, én nyomkodok - android, böngésző, egy pillantás az arciklopédiára, hussanás az információs hipersztrádán. Hullámvasút, a huszonkettő határa, még sok, most leszállás, séta, zene megállás.
NINCS MEGÁLLÁS.
kis este (#1)
Elárulom, ezt a meghatározást loptam. Na nem messziről, épp csak kedvesem száját hagyta el e két szó, mégpedig a következő jelentéstartalommal: 'olyan koraeste induló, de akár hajnalig elnyúló tevékenység, mely konkrét bulit vagy más szóval mondva táncos szórakozóhelyen történő időtöltést nem foglal magában, csak egy kis szétcsúszást bármilyen esszencia - akár pár őrült cimbora egymásra gyakorolt hatása, akár bármilyen tudatállapot módosítására alkalmas vegyület - hatására, s amelynek során szerepet kapnak kisebb nagyobb boltok és vendéglátóipari egységek (aka. kocsmák)'.
Tehát, miután tisztáztuk a kis este fogalmát, azt hiszem ideje rátérnem a lényegre. Ez a mai azért nevezhető e fentebb említett kategóriában, mert felettébb unalmas délutánnak indult, de végül cipők pulcsik és más kedves apróságok hullottak ki belőle menet közben. Egyik percben még fizetek a kasszánál, a másikban épp egy buszon ülök és kénytelen kelletlen felteszem a fejemre az AKG-t, mert nem tudom elviselni az előttem ülők üres locsogását. Hanem azon kapom magam, hogy Kay-el másszuk a város emlőit, már megint egy csepp teje után ácsingózva. Beleszippantunk az éjszakai hidegbe, üdére mart orrnyálkahártyánkon csak úgy döfköd a tél. Hol is vagyunk? Móricz, végtelen út, Gellért-hegy, Deák tér és még mittudomén... Annyi boltban voltunk, azt sem tudom, hány doboz cigit szívtunk el, csak, hogy lefagyott a kezem, annyit füstöltem. Speed? Mi kell az egyszeri gyereknek, ha nem ez a kis fastforwad, néha az unalmas részeket átpörgetni, rátapadni a fő idegre és együtt rezegni a város minden zizzenésével...
Kapkodom a fejem, csak úgy zizeg a kabátom a kapucni mögött, valami Csibivel is volt, talán egy film meg egy joint Dinával - nem emlékszem tisztán, holott alig egy órája történt... Vagy még egy másik életben? Annyi minden történik, amiről végül kiderül, hogy valóban megtörtént, időnként beleszívok, Kay kér egy kicsit a fehérből, végtelen út (váratlan nénik felbukkanása nem kizárt), és maradunk a valóság talaján.
De hát fel a fejjel, minden tiszta és sötétkék vagy a szürkének az a nedves beton árnyalata; kivéve azt a 86-os buszt ott a körforgalomnál... na az lila volt. Utána fogyott el a cigim? Mi volt még?
Kellettek még emlékek, ezért gyors döntés mellett tankoltam. Junkfood az Alléban ami valójában egy nagy tér kellős közepén van és semmiképp sem egy fás sétány vagy mi melléklete. Vagy hát ahogy vesszük. Színes forgatag, hétvégi bevásárlók a Sparban (figyelem, ez nem reklám, csak hát ingyen volt a fogyasztás - na jó, nem, kártyás a tranzakció...) de már csak egy ugrás volt az őrület. Kíméletlen hajsza egy-egy lépéssel a célok vagy talán csak némi újabb értékelhető élmény felé.
innen-onnan lopott töredékek #2 - trip tiririp
Különc koloncok a város nyakán. Így múlatjuk mi az időt. Míg Quick meg én bezavartuk a kis papírlemezt szájunkba, Kay mintha halk mantrát mormolt volna. Közben csak úgy zümmögött a háttérben.
Sokkal rosszabb íz, mint eddig bármikor - keserűség oldódik ki nyelvemre. Látványosan szenvedünk, csak úgy menekülünk befelé a boltba, hogy valamivel elnyomjuk a szörnyű ízt. - Sárgadinnyés orbit szeretnék, és ezt a vizet itt. Nyökögöm az eladó felé. Mondja az árat Quick meg kezébe nyomja a pénzt. - És még mi is volt? Olyan távolra kell visszanéznem az idők bal váll fölött visszabámuló mélységes tekintetébe, hogy beleszédülök. - Miután Quick fizetett, és gyorsan leléptünk, még mielőtt észrevehette volna az eladó, hogy nincs baj, nem azért vágjuk a pofákat, hanem mert sav ment a szemünkbe - meg a neuronjaink közé is, de attól csak az emberke arcvonásai változtak meg; és még egy csomó minden más lett, de nem erről szólt a fejemben felvillanó emlékfoszlány. Súlyosan megcincált idegekkel láttunk neki hevenyészett elemózsiánk módszeres pusztításába, szlopáltuk a vizet és olyan jóízűen ettük az olcsón megszámított sós ropogós és édes olvadós izéket, amiről most nem nyilatkoznék bővebben. Ha lehet. És amint ezt leírom, mindent lehet, csak erősen kell akarni. Mint például, azt, hogy valahol máshol legyünk. Ha elég erős az akaratunk, akkor rezgései eljutnak a lábainkig, az meg nem szedi össze a cókmókját és menekül hanyatt-homlok más irányba, hanem szépen alárendeli magát a fentről jövő akaratnak. Szóval felmálházkodunk és nekieredünk a pestbudai éjszakának.
Jól látom, mert most a város egyik, csúnyán kivégzett olasz püspökről elnevezett mellének holdudvarában állunk, azon tanakodva, hogyan is kellene bebocsátást nyernünk a bizonyos udvar közepén - vagy valamelyik oldalán álló fekvőhelyzetbe. Még tornászunk kicsit, fingunk sincs, hol vagyunk, ezer év kapaszkodás és ereszkedés után megtaláljuk a rejtett sziklát, azon elücsörgünk hát egy darabig. Sőt, egész pontosan két darabig. Mármint cigiből kettő. Fogy a készlet... Gyárkémények vagyunk a felfokozott érzékek nehézkes felfogása közepette. Gyújtás, szívás, a körben leégő papír parazsára flesselés, majd fél cigaretta leégése után újabb slukk, csak, hogy kilégzéskori füstkígyóink sárkányként testesülnek meg az ég felé oszladozva. - Mi is volt még? Olyan nehezen idézem föl a dolgokat, mintha más tudatállapotban raktározódtak volna el. Ja, mert így volt. - Hagytuk hát a dagadt, szakadt és részeg bőrjakósokat másra, minket ne húzzanak le apróra meg dohányra. Nem kenyerünk a szarrágás, de ebben a feszített tempóban haladva utunkon egyszerűen meg kellett húznunk a nadrágszíjat.
Beleléptünk valamibe, aminek aztán "a Feneketlen tó tömegvonzása" nevet adományoztuk, amiért mindig ott kötünk ki valamelyik állomáson. Ha más nem, reggeli és csendes afterröhögés szempontjából ideális hely. Kell ennél több?
legyen úgy
Már csak azért is, mert ilyen kibaszott esőben mi mást csinálhattam volna, mint kint evett a fene egy világvégére tartó sétában. Na meg a hazárdírozás ami már néha megadja magát a létezés unottságának. Csak kellenek még az elvetemülések meg a kitekintések...
És egy kedves olvasó is megjegyezte, hogy hagyjam a szenvelgést, mert annak semmi de semmi értelme nincs. Hát jó. Én hallgatok a jó szóra, beveszem a szemérmetlen kapszulát, belerondítok a lényegbe, és ottalvásra buzdítom agyam egy rettentő kellemes unokatestvérénél. Egy párhuzamos univerzumban amúgy, de ez most lényegtelen. Ahogy ülök itt, azt látom, ami csak a szemnek láthatatlan... Minden mást a szívemmel szagolok és baromi büdös az egész. Látjátok feleim öööö... látószerveitekkel, bármit jelentsen is ez kocsányokon lógó fényérzékeny izéktől kezdve az összetett bigyókig. Mert én látom, ahogy pusztul a világ. Nem csak azért, mert belepi a mi áldott életünk szentséges fényessége, meg mert kilépek az utcára és már csak azt hiányolom, hogy óriásplakátokról figyeljen az én - és kilencmillió akárhány másik ember - nagy testvére, mert bizony szembe is köpöm magam lassan, amiért még nem kíséreltem meg a rendszer megdöntését. Vagy csak mert hirtelen nem jut eszembe jó alternatíva.
De ezt most megint a gondolatvonat peronján hagyva lubickolhatnék egy pohár ingyenes, készen kapott rinyálásban, vagy addig nyújtózkodom, míg a takaró ér. Már csak az hiányzik, mikor lopott mondatokkal felszerelve bezsibbadok egy társaságba, jól jól érzem magam, majd mikor kezdik észrevenni, hogy a gondolataikat lecsapolom és csak azért vagyok vicces, mert kicsavarom a saját szerencsétlen sziporkáikat, melegedni kezd a talaj. Vagy csak úgy érzem. De ha mindegy, maradok még. Nincs az az isten - és más alternatívái -, hogy magamtól álljak fel. Inkább megvárom, hogy az egész miliő olyan ellenségessé váljon, amilyen csak lehet egy néhány fős társaság folyton rám irányuló figyelme. Nem kell a duma; egy-egy elkapott összenézés, a hangsúlyok furcsán kitekerednek, valami gúnyos felhang kerül a mondatokba... A nevetés erőltetődik.
Megint belecsúsztam a paranoia egy mélyebb hullámzásába. Nem sikerül meglovagolni, csak bénán bukdácsolok és nyelem a tajtékos szart. Belül folyton érzem, ez az egész csak különféle vegyületek káros keveredése az agyamban - vagy a nem megfelelő mintázatban felsistergő neuronok játsszák kisded játékaikat -, mégsem szabadulhatok az érzéstől. Ki kell jutnom, meg kell szöknöm, különben ezek itt megfojtanak. Levegőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőtttt!!! És már futok. Az ajtó csukódik mögöttem, még hallom a meg nem értés kínos csöndjébe vegyülő elejtett szavakat - rázom a fejem - nem, ezek nem igazak! De még a zene is hamis hangokat zeng a fülembe, hogy én vagyok a rossz, mindennek legalja; már nincs kedvem, csak az emberek tekintetét keresem, de mind ellenséges vagy tipikus elképedő... Bolond vagyok; most már teljesen biztos, csak az nem, mikor jönnek rá mások is. Mély levegő. Még tartom magam. Ugye? Nem beszélek magamban - mármint úgy, hogy ki is hallatsszon -, nem próbálok meggyőzni senkit, hogy követnek és a rendszer megpróbál eltüntetni... Ettől még veszélyes vagyok. Vagy nem?
merülés a köb gyöke alá
Avagy egy éjszaka a föld alatt.
Szóval megint Oldschool Remembrance, megint Blog club. Régi, de ma is teljesen releváns trekkek egymásután; mindössze két elhibázott lépéssel: az egyik két rewindban materializálódott, a másik pedig a klasszikus ütemek közé időnként be-be szúrt dzsungel ritmika. Alaposan ki tudja hozni az embert a sodrából, mikor épp megállíthatatlanul pattog padló és plafon között... Mit is mondhatnék? Vissszaszámlálás nov. 11-ig. Ujjé!
Az időrendet most nem nagyon tartom, mert említést kell tegyek Kay próbálkozásáról, hogy összehozza a négy muskétást, ez pedig még a páré előtti történet. Sajnos Portos, a kalóz ismét megadta magát egy olyan problémának, ami mindig attól generálódik - szubjektív vélemény következik -, hogy barátunk megadja magát neki. Sikerült a kisasszonynak kettőnket megharagítania, én ráadásul hirtelen felindulásból bombát dobtam rá, hát lehetett volna több eszem is, de eldurrant az agyam. Minden esetre a kaland háromszemélyesre olvadt, ám ez nem akadályozott meg minket abban, hogy szemérmetlenül jól érezzük magunkat a csontrágcsáló hideg ellenére is. Nesze neked időjárás, mi vagyunk a keményebbek! Quicktől még be kellett zsebeljek egy "lehetséges, hogy lemegyek"-et, csak aztán engedtük útjára. Pontosabban, miután (általában) sikonyáló lányok tömegeinek elhaló sóhajai közepette combközépig húzta nadrágját, majd térdmelegítőbe bújt (erről kép is készült, no de kérem! azért a jóízlésnek is van határa). Imígyen telt hát a kiscsoportos foglalkozás, mígnem eljött az éjszakának ideje, vagyis nekieredtünk az ereszdelahajamat-nak, arról meg már fennebb szóltam.
Mahalo.
egy születésnap margójára
Először kipillantok a kedves olvasók irányába, és mea culpázok egy sort, hogy nem került fel bejegyzés már egy jó ideje. Igen, az én bűnöm, lusta és tehetetlen voltam, meg még más dolgaim is voltak, de amúgy meg nem is történt semmi említésre méltó.
Ám most... Egyfajta tudatállapotváltott állapotba kerültünk megint egy születésnap kapcsán. Nem mondom, hogy teljesen ideillő a téma, de akkor is el fogom mondani. Mikor tizenöt emberrel bandázol a belvárosban - állapotuk a majdnem józantól a tökrészegig terjedő skálán igen változatos -, egy darabig egészen olyan érzésed van, most olyan jó... Része vagy valaminek, beleperdülsz a vidámságba és különben is leszarsz mindenkit, aki nem tartozik a társasághoz. Ez a részegség egyik fontos stigmája, ahogy már a Félelem és reszketés Las Vegasbanegyik alámondásában is elhangzott; nevezetesen, hogy miután már túljutottál azon a bizonyos teljes eufórián, akkor már tudod, hogy rettenetesen viselkedsz, és hogy legjobb lenne abbahagyni, de az agyadnak ez a tiszta része sajnos csak bénán szemléli az eseményeket, a tested többi része tőle függetlenül mozog és beszél és vihog.
Jaj nekem! - mondtam pár órával később, mikor már majd' leszakadt a vállam Vöri ajándékaival megpakolt táskám súlya alatt, és elkezdtem józanodni, így a fejem is megfájdult. Esküszöm, a részegségben ez a legrosszabb: nincs az, hogy kellemesen stoned állapotba kerülsz és aztán kialszod, vagy elmúlik minden különösebb átmenet nélkül, hanem egyszerre érezni kezded a fejedből való távozását, sejtjeid megpróbálják helyrehozni az okozott károkat; és hogy mindezt tudomásul vedd és elgondolkodj, mikor igyál ennyit, még fáj is a burád.
Visszalépve az időben egy kicsit, villamosút. Meg séta. Egy lány hány. Az embereknek felváltva támad idült vizelési ingerük, vagy azért kell megállni, hogy boltba menjenek. Instantbeli pisilésem következményeképp, a már fájó hólyagom megkönnyebbült sóhaja hagyja el számat, ahogy a falat támasztom a piszoár felett. Kilépve Cs-vel találkozom szembe, vigyorog, ahogy meglátja átszellemült fejemet. Még körülszaglászunk, de hamar a tovább lendülés mellett döntünk, így összeszedjük a kis csapatot és nekifeszülünk átszelni a belvárost. Hosszas séta következik Oktogon, Andrássy út, Astoria útvonalon, míg meg nem érkezünk a fellegvárba, ahol a megcsappant csapatból ketten máris ágyba zuhannak, egy lány a nappali padlóján terül el, mindenki más pedig kezd éhes lenni. Eszeveszett keresgélés és az amúgy sem túl felszerelt hűtő szinte teljes kifosztása következik be.
Vöri igazi angyal. Nem tudom, mennyire mozgatta személyes indíték, de hajnal három és négy között nekiállt tésztát főzni az éhezőknek, csak, hogy betömje nyavajgó szájukat. Én még egy darabig a konyhapult szegletében ücsörögtem és hol halkan, hol fel-felnyögve szenvedtem a hasogató fejfájástól. Végül engedve a kedves unszolásának felmentem, s rám ereszkedett a sötétség.
Éljen az olcsó sör és a fény az alagút elejénél!
innen-onnan lopott töredékek #1
Valahányadik mantránál járok, még egy kicsit igyekszem lengetni a képzeletbeli imazászlócskákat, ahogy Kay szinte az arcomba zuhanva beközli:
- Itt a vég. - Ránézek, csalódottan hátrébb lép, mert láthatóan nem hiszek neki.
- Az már rég eljött. El is múlt. - Arca felderül. Az enyém veszteg marad. Úgy néz ki, ebben megegyezünk. Itt ülve a Clark Ádám tér fölött sörrel meg jointtal a kezünkben. - Ha látnánk magunkat kívülről, vajon mit mondanánk?
- Amit szoktunk. Nem?
- De - hagyom rá erőtlenül. - Pillanatra átvillan az agyamon, hogy vajon hogy lehetek erőtlen, ha trollá szívtam magam, hiszen azok böszme lények igencsak kifejlett vázizomzattal. Aztán rájövök, hogy olyan trollá szívtam magam, amit napfény ért. Vagyis megkövült. Rögtön meg is osztom Kay-el az új marhaságot. Röhögünk.
folyt. köv.
nevermind dude - utolsó felvonás
Miután már kétszer vagy háromszor kiengedték és ND kezdett egy új projektet, mind tudtuk, nem tart ez majd sokáig. Kevesebb, mint fél évig bírta. Ebben a fél évben olyan erőket mozgatott meg, amilyeneket kevesen tudnának. El kell ismerni, hogy akihez efféle kortárs költők, festők, életművészek és más színesebbnél furább figurák járnak, az valaki. Vagy valaki volt.
De ugyanaz a valaki, aki hosszú hónapokig gyűlölködik amiatt, hogy valaki "ötvenezer forintért eladta a barátságukat", aztán 120 ezerért eladott egy másikat. És nem a pénz összege számít. Mellette voltunk. Bíztunk benne. Neki meg kezdett megkopni a cipője, és már csak három hordható nadrágja volt.
SOHA többé nem jöhet majd ki, vagy ha igen, hajléktalanként fogja végezni, mert a bank elveszi a lakását, az úgynevezett barátai kipakolták az értékesebb ingóságokat, ő pedig nullára írta az agyát.
Kedves ...................!
Ezúton fogadd gratulációnkat az életed tönkretételéhez.
Üdv, Mr. Cleanbag, Kay, Mr. C'thulhu, Quick, meg a többiek.
újratervezés
Fejfájás, különös vibráció a város északi csücskében. Lila szín és huligánok nélkül. Nappal. Mit várok el egy olyan naptól, ami az éjjel rövidségére ébredt egy kényelmetlen ágyon?! Letisztázom magamban, mit kéne tennem - homlokegyenest máshogy cselekszem aztán - de csak mert azt hiszem, repülnöm kell.
- Úgy vélem, kissé leharcolt lehetsz.
- Én meg úgy, hogy az éleslátásod még megvág valakit, szóval fogd be. Jó? - Ennyiben maradunk. Lukacsos elmémből úgy folyik ki az elmúlt pár óra minden történése, mintha egy szelet edami sajttal megpróbálnánk bicikligumit foltozni. Majdnem működik is. Kivéve, hogy nem. Berángatok magamba egy darab pékárut, iszonyúan küzdve az amfetamin másnapján fellépő nyálkahártya-irritáltság okozta fájdalom ellen. - Elvásik a húsom - gondolom.
Itthon kicsomagolom létem a ruha anyagából, letisztítva magamról az összes kis cafatot. Kalimpál a szívem, dobolok a széles íróasztalon, meg mittudomén miket csinálok. Hét nem fogadott hívás. Valami emlék sziporkázik fel előző életnyi mélységekből, de épp csak annyi időre, hogy kezem a fejemhez kapjam: jó ég; mit tettem?! A hívás emléke kihúzhatatlan tűként mégis belém áll, szúrja az egész idegrendszerem. Idióta.
Újratervezés.
Magam rákfenéje vagyok egy lopott másodpercnyi világegyetem beszűrődésére várva a létezés borzalmas tömkelegében. Higgyem el? Képmutatás volna beleszólni a sok bájos csevejbe. Ilyennek szeretlek Budapest. Vagy valami hasonlónak. Még mindig fejfájás, paracetemol próbálkozik a receptorok blokkolásával. Sikertelenül.
nyár van nyár
...röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...
És a langyos szellőnyelvvel körbenyalogató nyárestéken. Néha fura szerekkel (érzésre nagyjából amfetamin és némi MDVP vegyítve, speednek eladva) válunk igazi pszichonautákká, a Szemétdombot pedig az hatszemélyes kis űrhajónkká varázsolják, mely ugyan néha szűkös, de a franc sem akar kimenni a hideg és sötét mély űrbe. Ki tudja, mik ólálkodnak odakinn? Vagy épp idebenn. Mélységes mélyről feltörő szörnyek és a legénység meteorzápor közepette csiszolódik össze, mint kavicsok a folyómederben. Vagy a nagyobb kövek összezúzzák, formálják, deformálják a kisebbeket. Értelmezési tartomány szerint. Azóta nemigen aludtam, de legalább sikerült feldolgozni, mik hangzottak el, az agyam szépen alfa állapotba szivacsosodik.
Mi is történt? A hurkok megszorultak, majd eloldódtak; utak és kereszteződések épültek, energiát adtunk-vettünk egymástól meg az egyetemes kozmoszból. Miért is olyan nehéz kiképzés ez? Mert a játszmák nagy része bizalmi alapú. Ha nem bízunk magunkban, vagy éppen másokban, akkor az első menetben biztosan vesztünk, onnantól pedig nagyjából mindig vesztünk, mint a bizonyos Ó-Janx-Szesz-ivó versenyben mely az Orion Béta bányászai körében oly' nagy népszerűségnek örvend. (A játék lényege a következő: két játékos ül egymással szemben, s erősen koncentrálnak egy kettejük között elhelyezett üveg Ó-Janx-Szeszre. Midőn egyikük elméje erősebbnek bizonyul, úgy a palack két oldalán lévők közül az egyikbe loccsan a szeszből, s a vesztesnek meg kell innia. Nem tudom, érthető-e az analógia, de tessék bátran kérdezni.) Tehát midőn nem álljuk a sarat, egy idő után csak rosszabb és befordultabb lesz; jobb esetben nem járunk úgy, mint Sam Neil a Halálhajó című remekbe szabott sci-fi horrorban. Lényeg a lényeg, hogy igen szar állapotba is lehet kerülni az utazás során, de ez mind természetesen személyiség és aktuális hangulatfüggő, mint azt pszichoaktív és/vagy stimuláns szernekél tudni érdemes. Nem vagyok a daath.hu, hogy okoskodjak, minden esetre sok dolog egész másképp esett meg, mint ahogy érzékeltem abban a néhány órában az éjszaka folyamán.
De mivel Csoki meglátta az estében és az egybegyűltekben a potenciált, hát uccu neki, ad hoc szeánszot dobott össze mindannyiunk épülésére. A hat ember kettes-hármas fogatokba rendeződve, kisebb nagyobb átrendezésekkel művelte egymást szellemileg, sőt a csoportok rámutattak dolgokra egymással kapcsolatban, amikre eddig nem jöttünk volna rá. Eszelős dolog mindezt felpörgetve, stimulálva, mert az embernek vagy a szája jár, vagy szétrobban az agya. Már majdnem eljött a pillanat, mikor az én fejem már épp meghasadni készült, mikor rájöttem, most hazamegyek, és tisztázok. Hazaérkezés ás két algopirin bevétele (~5:30AM) után kb két órával kezdett enyhülni a fájdalom, de addigra oda-vissza végigrágtam magam az összes elhangzott szó kombinációinak legnagyobb hányadán.
Délután az utazók közül ketten felkerestek, mert fingjuk sem volt, mi történt azóta, de rendbe jöttem, a fejem már egész, és még pár fontos dolgot is sikerült a helyére illeszteni azt hiszem.
Kösz mindenki, legközelebb találkozunk egy pohár pángalaktikus gégepukkasztóra.
vagy amit akartok
Kirándulásokat szervezünk a fejünk és mások feje köré, hogy amikor valaki belétekint, akkor legyen egy pillanatnyi tiszta kép a ropogós valóságról. Nem mintha minden, amit beszívunk, lenyelünk, bedobunk az vegytiszta spiritusz volna... Sőt. Nekünk kell egy pillanatnyi lélegzet a következő lemerülés előtt, unalomig ismételve a szokásos formulákat, melyek csak nüansznyi különbségek a "nem vagyok részeg" mondattöredéktől.
Nem vagyunk drogosok. Különben is; mit jelent ez a szó: drogos? Ha azt, hogy használunk különféle szereket (s nem azok használnak minket - ez kibaszott fontos!), akkor igen, drogosok vagyunk. Ítéljen el minket bárki. Mi itt a legszélén és alatta a sötétben így menekülünk. Más meg bebaszik - és ismételgeti, hogy ő nem részeg; vagy azt, hogy jaj, kicsit bebaszcsizott. Mégis miért ne lehetne mindenki a saját testének károsítója? Oh igen; a chipset meg a kólát meg a hamburgert meg a többi szart - az energiaitalokról nem is beszélve - meg lehet adóztatni, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy aki jobban károsítja a szervezetét, az fizessen többet az egészségkasszába. [Nem baj úgy általában, hogy EU szinten az egyik legmagasabb járulékot mi fizetjük arányosan... Plusz hálapénzért nyújtogatja a kezét bármelyik orvos akivel komoly egészségügyi probléma miatt van dolgunk... Nem.] Akkor mi meg drogozunk! Azt próbálják megadóztatni! Bár... Inkább ne.
Még inkább azt ne, hogy itt mindenféle okokkal meg indokokkal mindenkinek a kezébe adják a füves cigit. Hát azt már nem. Vannak - még pedig nem kevesen -, akik nem érdemlik meg. Még azt sem, nemhogy LSD-t, varázsgombát, meszkalint meg efféléket vehessenek a boltok polcairól. Amfetamin? Nevetnem kell. Ha a fogyasztók barominagy része beéri a több, mint száz éve létező és kutatott valódi amfetamin helyett valami úgynevezett dizájndroggal, akkor kapjanak azt! Mint amikor az ember választhat két, árban eltérő termék között, s emberünk - bár tudja, hogy a kicsivel drágább klasszisokkal jobb minőségű - megveszi az olcsóbbat, mert úgy érzi, több pénze maradt. Juj de jó! Ha pénz dominál mindenhol, vagy csak a készen lét iránti kurvaerős vágy, akkor... Na szóval bocsika, de az igazi szerek - kedves emberek - nem nektek valók.
Mahalo.
A.H.
I live, yet not I, but wine or opium or peyotyl or hashish liveth in me.
Aldous Huxley
